Dallam a szélben

**Dallam a szélben** A szél azon az estén nemcsak fújt, hanem mesélt is. Végigsuhant a dombok hátán, belekapott a kis falu nádtetőibe, végigszaladt a macskaköves utcákon, és mindenhová vitt magával valamit: egy lehullott levelet, egy kósza illatot, egy félig kimondott gondolatot. Anna az ablakban állt, és hallgatta. Nem volt ez igazi zene, mégis volt benne ritmus. A kémények között sípoló hang magasabb volt, a fák ágai között mélyebb, búgóbb. Amikor a szél nekifeszült a templomtoronynak, hosszú, panaszos hangot csalt ki belőle, mintha a harang álmodna. Anna lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a hangok összeálljanak benne valamivé. Egy dallammá. Gyerekkora óta hitt abban, hogy a világ tele van elrejtett zenével. A patak csobogása, a vonat zakatolása, a léptek koppanása az esőáztatta járdán – mind egy-egy hang a nagy, láthatatlan kottában. Csak meg kell tanulni figyelni. Aznap este azonban a szél dallama más volt, mint korábban. Nyugtalanabb. Sürgetőbb. Mintha hívná. Anna felkapta a kabátját, és kilépett az utcára. A levegő hideg volt, de tiszta. A hold sápadt fénye ezüstszálakat font a fák ágai közé. A szél belekapott a hajába, és továbbindult a domb felé, ahol a régi, elhagyott malom állt. A malomhoz régóta nem járt senki. Az ajtaja ferdén lógott, az ablakai üresek voltak, mint két sötét szem. Mégis, amikor Anna közelebb ért, tisztán hallotta: a szél ott bent énekelt a leghangosabban. Belépett. A régi gerendák nyögtek, a lapátkerekek mozdulatlanul álltak, de a réseken át betörő szél végigsiklott a rozsdás vasakon, és furcsa, csilingelő hangot csalt ki belőlük. Mintha valaki láthatatlan ujjakkal játszana egy óriási hangszeren. Anna lassan körbefordult. A hangok körülölelték. Nem volt bennük félelem, csak emlék. Ekkor értette meg. A dallam nem kívül született, hanem benne. A szél csak felébresztette. Az összes kimondatlan szó, az összes elfojtott érzés, a vágy, hogy elinduljon, hogy merjen változtatni – mind ott rejtőzött ebben a különös zenében. Anna lehajolt, és a poros földről felvett egy régi, törött fuvolát. Fogalma sem volt, ki hagyta ott, és mióta vár rá. Megtörölte, ajkához emelte, és belefújt. Az első hang bizonytalan volt. A második már tisztább. A harmadik pedig összeolvadt a széllel. És akkor a malom megtelt zenével – nem a múlt sóhajával, hanem a jövő ígéretével. A szél vitte a dallamot a dombokon át, végig a falun, be az ablakokon, az álmok közé. Aznap éjjel sokan nyugtalanul aludtak. Nem tudták, miért. Csak azt érezték, hogy valami változóban van. Valahol a szélben megszületett egy dallam. És többé nem akart elhallgatni.