Kedves Depresszió...

Kedves depresszió Jöttél, mint aki hazatalál, pedig én nem hívtalak már. Mégis beültél minden szavamba, mint hideg szél a csontjaimba. Barátod lettem? Nem. Nem kértem. Csak ráültél a törött térdemre. És azt mondtad: itt jó lesz nekem, de közben elvettél mindent belőlem. Öleltél . Igen. Ez a legfurcsább. Többször, mint bárki más.. Csak az ölelésed nem volt meleg, hanem jég, ami lassan szétszedett. Nevettél bennem, mikor sírtam, hallgattál, mikor ordítani akartam. És minden fényre, ami felvillant, sötét ,nehéz takarót rá raktad.. Azt mondtad: „én vagyok a védelem”, és nem érzem majd a félelmem.. De te nem társ voltál, hanem lánc, ami minden lépésnél visszaránt. És mégis… tudod, mit nem vihetsz el? A hitem.. Nem gyógyszer, nem kéz, nem külső erő, hanem az, ami bennem örök és élő. Nem adom! Nem töröd.! Nem viszed.! Lehet, hogy a nevem már nem tiszta, de a lelkem még mindig visszahúz a napba. Hazudtad, hogy nélküled nincs holnap, hogy nélküled minden csak omlás, romhalmaz. De most látom: te nem vagy út, csak kör, amiből ki lehet lépni, ha az ember győz. Nem tabletta. Nem menekülés. Nem altató, nem tompa feledés. Hanem én. Én maradok itt magammal, mert még a sötétben is harcoltam. És most figyelj, „barátom” — vége. Nem fekszem többé a kezedbe törve. Nem adom át a holnapom neked, nem lopod el többé a nevemet. Mert ami voltál, az csak egy tél, ami sokáig bennem élt. De a tél is egyszer enged a fénynek, és nem marad örökké a vérnek. Most felállok. Nem lassan. Nem kérve. Hanem dühből, csendből, élve. Felállok. És te nem jössz velem. Soha többé nem vagy az én terem. Én maradok. És te… csak egy múlt leszel, amit túléltem.